Dátum: 2009. February 09. Monday, 15:30 Szerző: akac Tények és dokumentumok
Át kell térni a magyar munkával fedezett közpénz kibocsátására a külföldről behozott kamatozó, devizaalapú és magántulajdonú hitelpénz helyett. Ehhez olyan munkaprogramokat kell kidolgozni, amelyek számára Magyarországon van a munka, itt van az elvégzéséhez szükséges anyag, munkaeszköz és technológia, továbbá a szükséges szaktudással rendelkező munkaerő. Ilyen munkák lehetnének, pl. a tiszai gátak megépítése, a belvíz-és szennyvízelvezető csatornarendszer megépítése, országos erdősítési-és parkosítási program, az úthálózat továbbfejlesztése, közmunkával épített lakások fiatalok részére. Ezek elvégzéséhez valójában minden feltétel adott, csak a finaszirozásukhoz szükséges pénzeszközök - közvetítő jelek - hiányoznak. Ezt a pénzt, közvetítő közeget, azonban a magyar állam is kibocsáthatja, hiszen feles törvénnyel elfogadott MNB törvényt kell csak – egyszerű többséggel – úgy módosítania, hogy az állam magához vonja a monetáris felségjogokat, amelyek eredetileg is őt illették.
Magyarországnak ma kizárólag külföldről érkező devizaalapú pénze van, amelyet hitelre kell felvenni, és amelyért tetemes összegű kamatot kell fizetnie. (2008. novemberében az alapkamat elérte a 10%-os reálkamat szintet. A reálkamat szintjét úgy kapjuk meg, hogy az évi alapkamat szintjéből kivonjuk az infláció értékét.)
A nemzetközi pénzügyi válság nyomán egyre több szó esik az 1929-es világgazdasági válságról. Elsősorban az Egyesült Államok helyzetét elemzik, de igen tanulságos azt is közelebbről szemügyre venni, hogy miként érintette ez a pénzügyi, majd gazdasági világválság az első világháborús jóvátétellel megterhelt Németországot, amelyet még hitelembargó is sújtott. Berlinben kemény viták folytak ebben az időben arról, hogy miként tudná az állam nem konvencionális állami hitelteremtéssel újra beindítani a pénz hiányában működésképtelenné vált termelési kapacitásokat, és munkához juttatni az immáron nyolc millióra növekedett tétlenül álló munkaerőt.
A Friedreich List Társaság 1931. szeptember 16-án és 17-én Berlinben megvitatta Dr. Wilhelm Lautenbach-nak, a weimar-i Németország egyik tekintélyes gazdasági szakértőjének, a gazdasági hitelbővítés következményeivel és lehetőségeivel foglalkozó memorandumát. A tanácskozáson részt vett Dr. Hans Luther, a Német Központi Bank, a Reichsbank (Birodalmi Bank) elnöke, de ott volt Walter Eucken és Wilhelm Röpke is, az ún. „Ordó-liberális” irányzatnak a két neves képviselője. Ez az irányzat a szigorú rendszabályokkal megfegyelmezett gazdasági liberalizmust hirdette.
Lautenbach memorandumának a címe már önmagában is sokat mondó: „Konjunktúraélénkítési lehetőségek beruházás és hitelbővítés révén”. Lautenbach azt bizonyítja, hogy a gazdasági és pénzügyi szükségállapot leküzdésének természetes módja nem a korlátozás, a gazdasági megszorítások erőszakolása, hanem a teljesítménynövelés. A memorandum különbséget tesz két fajta szükséghelyzet között. Bizonyos szükséghelyzetek szokatlan termelési feladatokból adódnak, ilyen például a háborús gazdálkodás, amikor a gazdaságot át kell állítani hadiipari termelésre. Lautenbach levonja a következtetést: „Mi németek többet kell, hogy termeljünk, de a piac, mint a kapitalista gazdaság egyetlen regulátora, nem ad erre vonatkozóan semmiféle pozitív eligazítás.”
A gazdasági szükséghelyzet másik fajtája a gazdasági visszaesés, a recesszió és depresszió, amikor a lefékezett termelés ellenére a kereslet a vásárlóerő hiánya miatt tartósan elmarad a kínálat mögött. Ez a termelés további csökkenését eredményezi. Egy ilyen helyzetre rendszerint kétféle módon reagálnak. Az egyik a deflációs pénzpolitika. Igyekeznek fiskális eszközökkel kiküszöbölni a költségvetési hiányt, másrészt magas alapkamatlábakkal csökkentik a forgalomban lévő pénz mennyiségét. Egyidejűleg az árakat és a béreket felszabadítják. Ezt követően általában – de nem mindig – a piaci erők beindítják a gazdasági élénkülést. A gazdasági válság következtében megrendült belső valuta árfolyamát a hitelek csökkentésével, és megdrágításával szilárdítják meg a nemzetközi piacokon. Így korlátozzák a tőke külföldre menekülését, miközben csökkentik a belföldi árszínvonalat. Ez kedvezően hat az exportra, de a hitelek szűkülése újabb nagyméretű tőkeveszteséget okoz, mind az ipari, mind a kereskedelmi vállalatoknak. Emiatt képtelenek reálgazdasági feladataik és fizetési kötelezettségeik teljesítésére. Ennek eredményeként zsugorodnak a vállalatok, nő a csődök száma, és ezzel együtt a munkanélküliség. Ezért az ilyenfajta deflációs politika elkerülhetetlenül a gazdasági és politikai válság elmélyüléséhez vezet.
A depresszióra úgy is lehet válaszolni, hogy a monetáris hatóság csökkenti az alapkamatlábat, a fiskális hatóság pedig az adókat, valamint a szociális politika és a gazdasági élet irányítói a munkabéreket. A gazdasági teljesítmény e három költségtényezője másként hat a gazdasági életre. A kamatláb csökkentése elősegíti, hogy a külföldi tőke kiáramoljon az országból, mivel külföldön kedvezőbb kamathoz juthat. Ez azonban veszélyezteti az árfolyamarányokat, és csökkenti a belső piacon rendelkezésre álló tőkét. Az adócsökkentés gazdasági visszaesés idején gyakorlatilag lehetetlen, mert az állam adóbevételei amúgy is összezsugorodnak, és a költségvetés így is szigorú korlátozásra kényszerül.
A megszorításokkal terhelt költségvetés további csökkentése kétszeresen is kártékony hatású. A csökkenő munkabérek kedvezően hatnak ugyan az exportra, de ez nagymértékben korlátozza a vásárlóerő beszűkítésével a belső keresletet. Emiatt a belső piacon tovább kell csökkenteni az árakat, ami újabb veszteségeket okoz, mert további termelési kapacitásokat tesz feleslegessé. Emiatt tovább nő a munkanélküliek száma. A leírtakból az következik, hogy gazdasági visszaesés idején a piac nem ad egyértelmű jelzéseket a válságból kivezető útra. Nem jöhet számításba a hitelcsökkentés deflációs politikája sem. A kamat-, az ár-, adó- és a bércsökkentés csak elmélyíti az általános gazdasági válságot.
Depressziós körülmények között is van azonban árufelesleg, parlagon heverő termelési kapacitás, és kihasználatlan munkaerő. A gazdaságpolitikának az egyetlen feladata az, hogy ezt a kihasználatlan termelési játékteret valamilyen módon beindítsa és újrahasznosítsa. Ezt a feladatot elvben egyszerű lenne megoldani. Az államnak új gazdasági szükségleteket kell teremtenie a termelőgazdaság számára, mégpedig olcsó hitelek rendelkezésre bocsátásával. A jegybankpénzzel finanszírozott szükségletnek azonban a reálgazdaság értékelőállító tevékenységét növelő produktív szükségletnek kell lennie, nem pedig fogyasztási jellegűnek, mert a működésképtelenné vált termelési-kapacitásokat kell aktivizálnia. A közhatalomnak a monetáris felségjogok gyakorlásával csak az infrastruktúra fejlesztéséhez és a termelési kapacitások mozgásba hozásához szabad közhitelt kibocsátania.
Lautenbach arra a kérdésre keresi a választ, hogyan lehet ilyen infrastruktúra-fejlesztő, valamint a termelést növelő programokat finanszírozni, ha sem belföldi, sem külföldi forrásból hoszzúlejáratú hitel nem áll rendelkezésre. A német szakértő szerint depressziós időkben a közpénzeket célszerű közmunkaprogramokra fordítani. De ha annyira üres az államkassza, hogy erre se jut pénz, akkor más megoldást kell keresni. A likviditás lényegében azt jelenti, hogy kellő mennyiségű közvetítőközeg - pénznek nevezett jel - áll a termelőgazdaság rendelkezésére. A likviditás végül is technikai és szervezeti kérdés. A kereskedelmi bankok akkor likvidek, rendelkeznek kellő mennyiségű pénzmennyiséggel tranzakcióikhoz, ha megfelelő mértékű tartalékkal rendelkeznek a Központi Banknál.
Ezért a munkateremtő programok és beruházások finanszírozásához szükség van arra, hogy a központi bank kiterjessze hitelezési tevékenységét. A ténylegesen igénybe vett hiteleknek a munkateremtő programok finanszírozásához szükséges hitelnek egy részét kell csak kitenniük. Lautenbach ezért azt javasolta, hogy a Reichsbank adjon a kereskedelmi bankoknak garanciát arra, hogy leszámítolja, azaz beváltja azokat a kereskedelmi váltókat, amelyeket az egész gazdaság számára szükséges feladatok finanszírozásánál használtak.
A készpénzre beváltható kereskedelmi váltók, amelyek meghosszabbíthatóak, alkalmasak munkahelyteremtő, és a termelékenységet növelő beruházások rövidtávú finanszírozására. Az ilyen programok elősegítik a meglévő gépi kapacitás kihasználását, valamint a nyersanyagok és üzemanyagok iránti kereslet fenntartását. Ezáltal javul a vállalatok pénzügyi helyzete, és fizetőképességük megszilárdulása hozzájárul a nekik hitelező kereskedelmi bankok megerősödéséhez is. További hatás, hogy az újonnan alkalmazásra kerülő munkaerő növekvő fizetőképes keresletet jelent a fogyasztási javak iránt. Az elsődleges hitelek kiterjesztése élénkíti az infrastruktúra programok finanszírozásán keresztül az egész gazdaságot.
A tanácskozás résztvevői közül többen is ellenvetették, hogy a jegybanki pénzzel történő finanszírozás inflációt okozhat. Lautenbach azzal érvelt, hogy segítségükkel makrogazdasági szinten tőkeképződés valósítható meg. A hitelfinanszírozás eredményeként a fizikai gazdaságban értékek jönnek létre, a termelés növelésének a mértéke, s üteme, pedig többszörösen meghaladja a hitelbővítés mértékét és ütemét. Az inflációs aggodalmak elhárítására Lautenbach a bérek bizonyos mértékű csökkentését ajánlotta. De ennek is azt az előfeltételt szabta, hogy az így keletkezett nemzetgazdasági szintű megtakarításokat csak új, produktív munkahelyek létesítésére szabad fordítani. A takarékossági programok összekapcsolása a gazdaságfejlesztő programokkal szavatolja a hitelezési és beruházási politika eredményességét. A döntő feltétel, hogy a megtakarítás és annak produktív felhasználása együtt járjon. A fő eszköz azonban a hitelek biztosítása. A takarékossági intézkedések csak másodosztályúak. Lautenbach memoranduma lényegét így foglalta össze:
„Egy ilyen beruházási és hitelpolitika megszűnteti a belföldi kereslet és kínálat közötti aránytalanságot, és ezzel a gazdaság egészének irányt és célt ad. Ha nem valósítunk meg egy ilyen politikát, akkor elkerülhetetlenül további gazdasági hanyatlással és a gazdaság teljes szétzilálódásával kell számolnunk. Ebben a helyzetben azért, hogy a belpolitikai katasztrófát elkerüljük, újabb nagymértékű eladósodás válik szükségessé, pusztán fogyasztási célokból. Ezzel szemben ha ma hiteleket veszünk igénybe produktív feladatok céljára, egyszerre lehet visszaállítani az egyensúlyt a gazdaságban, és az állami pénzügyekben.”
Luther, a Reichsbank elnöke, az említett tanácskozáson úgy vélte, hogy nem lehet a nemzetközi pénzvilág és a német gazdasági élet vezetői elé állni olyan tervvel, amely milliárdos nagyságrendű összegeket igényel, továbbá azt, hogy a Reichsbank kész a kereskedelmi váltók leszámítolásával ezeket a terveket elősegíteni. Hivatkozott arra is, hogy a tanácskozás egyes résztvevőinek az a véleménye: mindez növelné az inflációt. Voltak olyan szakértők is, akik végszámot akartak tudni. Lautenbach az összeget 1,5 milliárd márkában jelölte meg. A német Központi Bank elnöke, Luther arra is hivatkozott, hogy Lautenbach terve aláásná külföldön a márkába vetett bizalmat, és hátrányosan hatna mind a kormány, mind a jegybank politikájának megítélésre. Luther úgy vélte, hogy Lautenbach javaslata csak azt akarta elérni, hogy a munkások ismét a munkahelyükre mehessenek, mert ettől reméli, hogy beindul egy olyan folyamat, amely hólabdaszerű élénkítő hatást vált ki majd a gazdasági tevékenység egészében.
Németország helyzete a berlini tanácskozás idején
A titkos berlini tanácskozás idején a külföldi tőke nagyarányú kivonása szorongatta Németországot. Az angol-amerikai kölcsönök az 1920-as években csak arra voltak elegendőek, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések nyomán létrejött pénzrendszer adósságépítményét megmentsék az összeomlástól. Az amerikai bankok által nyújtott kölcsönöket a berlini kormány nyomban átutalta ugyanezen bankoknak német jóvátételű fizetések fejében. Az 1929. októberében bekövetkezett tőzsdei összeomlás után Németország már nem kapott újabb kölcsönöket, és az amerikai bankok korábbi hiteleit is felmondták.
Hjalmar Schacht, aki a Wall Street bizalmi embere volt, 1930-ban lemondott a Reichsbank elnökségéről. 1931. júliusában pedig a német jóvátételi fizetésekre vonatkozó Hoover-moratóriumot is felmondták. A tömegessé vált csődök következtében a munkanélküliek száma elérte a nyolc milliót, a termelés pedig 40%-kal visszaesett. 1931. nyarán a német pénzügyi rendszer is összeomlott. A Deutsche Bank kivételével az összes nagy német bank fizetésképtelenné vált, és gyakorlatilag állami ügygondnokság alá került. Az inflációmentes pénzkibocsátásra vonatkozó Lautenbach-terv gyakorlati alkalmazása attól a nyomástól függött, amelyet az angol-amerikai pénzügyi hatalom Németországra gyakorolt.
Az államok felett működő nemzetközi pénzkartell 1929-ben hozta létre Bázelben a Nemzetközi Fizetések Bankját, a BIS-t, amelynek feladata volt a jóvátételi fizetések elszámolása az egyes érintett országok központi bankjai között. A Bank of England elnöke, Motagu Normann és a FED New York-i részlegének az elnöke, Benjamin Strong arra törekedett, hogy a kormányok ne avatkozzanak bele a pénzügyi- és valutapolitikába. Érvényt szereztek annak, hogy kizárólag a központi bankok szakemberei és a nagy magánpénzintézetek vezetői szabják meg a liberális monetarista pénzpolitika irányvonalát. A Lautenbach által állami hitelteremtés minden vonatkozásban ellenkezett Normann és Strong stratégiájával.
A belső és külső elutasítás azt eredményezte, hogy Németországnak további két évig kellett szenvednie a súlyos gazdasági visszaeséstől. 1932. decemberében Kurt von Schleicher tábornok, mint kancellár, késznek mutatkozott, hogy Lautenbach javaslatait átültesse a gyakorlatba. A von Schleicher kormány által készített szükségprogram számításba vette azoknak a produktív munkafolyamatoknak az állami váltókkal történő hitelezését, amelyeket a Reichsbank kész volt beváltani márkára, azaz viszontleszámítolási garanciával látott el. A szükségprogram a Lautenbach által előterjesztett terv gyakorlati megvalósítása lett volna. A programot a Német Szakszervezeti Szövetség támogatta, a Szociáldemokrata Párt viszont elutasította. A Német Szakszervezeti Szövetség közgazdászai konkrét tervet dolgoztak ki egy millió munkanélküli munkához juttatásáról, közmunka programok keretében. E közmunka programokat a Reichsbank viszontleszámítolási garanciáival ellátott váltókkal kellett volna finanszírozni és nem a szokásos állami hitelfelvétel útján.
Heinrich Dräger, német nagyiparos, és az általa vezetett Pénz és Hitelkutató Csoport is elkötelezte magát a produktív hitelteremtés megvalósítása mellett. Maga Dräger készített tanulmányt „Munkahely teremtés produktív hitel útján” címmel. Dräger munkáját segítette, Werner Sombart, valamint Robert Friedländer-Prechtl és a Birodalmi Statisztikai Hivatal vezetője, Ernst Wagemann. 1933. január 28-án von Schelicher kancellár kormánya váratlanul megbukott még mielőtt szükségprogramját beindíthatta volna. Ennek előzménye az volt, hogy a kölni Schröder Bankház feje, Kurt von Schröder báró, valamint az angol-szász finánctőkés körök legfontosabb németországi megbízottja, Hjarmal Schacht, létrehozott egy találkozót Hitler és Franz von Papen, alkancellár között. Ezen a találkozón határozták el, hogy von Schleicher kancellárt és kormányát megbuktatják. Amikor Hindenburg birodalmi elnök ezt a paktumot jóváhagyta, akkor Schleicher kancellár kormányának le kellett mondania.
Hitler és párthadserege nemcsak a német Kommunista Pártot, de a Szociáldemokrata Pártot és a Szakszervezetet is kész volt szétverni. Közép-és hosszútávon Hitler ígéretet tett, felfegyverzi Németországot egy esetleges Szovjet-Oroszország elleni háborúra. Hitler azt is megígérte, hogy elfogadja azokat a veszteségeket, amelyeket az első világháború után Németország nyugati irányban szenvedett el. Keleti irányban viszont egy geo-stratégiai újjárendezést tartott szükségesnek. Az államok feletti nemzetközi pénzkartell legfelső irányítói, akik eddig kategorikusan ellenezték a nem konvencionális hitelteremtés minden formáját, ezúttal készek voltak engedni. Hitler kancellárként nyomban meghirdette a munkanélküliség leküzdését közmunkaszerződések révén. Már ekkor hangsúlyozta, hogy az állami megbízatások kiosztásánál előnyben kell részesíteni az ország védelmi érdekeit. Erre a célra igénybe kellett venni a von Schleicher-féle szükségprogram eszközeit is.
Azokról az 500 millió birodalmi márka értékű váltókról volt szó, amelyeket a Reichsbank ellátott viszontleszámítolási garanciával. Hitler meg volt róla győződve, hogy az újrafegyverkezéssel éppen olyan jó eredményeket lehet elérni, mint az infrastruktúra fejlesztésével, az autó utak, a vasutak építésével és más közmunkaprogramokkal. Hitler tudta, hogy vele szemben egy ideig nem lesz sem bel-, sem külföldön ellenállás amiatt, hogy nem-konvencionális állami pénzteremtéssel finanszírozza a német gazdaságot.
Hjalmar Schacht pálfordulása
Hjalmar Schacht, a Wall Street és a City of London kulcsembere Berlinben, 1932-ben még azt írta, hogy „minden olyan terv, amely valamilyen formában szükségessé teszi pótlólagos pénz nyomását, azonnal elutasítandó. A tőkét termeléssel vagy takarékossággal kell előállítani.” Hitler hatalomra kerülését követően Schacht már elfogadható pénzügyi módszernek tekintette a nem-konvencionális állami hitelteremtést. Schacht irányításával az ún. „Mefo-váltó” lett a fegyverkezést szolgáló központi fizetési eszköz. A mefo-váltókat öt évre meg lehetett hosszabbítani, és ezeket a váltókat a Reichsbank leszámítolta, vagyis beváltotta. Az állami hitelteremtés a nemzetiszocialisták kezében fontos tényezője volt annak, hogy rövid idő alatt 1,5 millióra csökkent a korábban 8 milliót kitevő munkanélküliek száma.
A Lautenbach-terv nem egyszerűen egy gazdaságtörténeti epizódhoz kapcsolódik. A közmunkateremtés előhitelezési módszere abból állt, hogy az állami megbízásokkal ellátott vállalatok munkateremtés céljára államilag garantált váltókat kaptak, és ezzel fizethettek. A Harmadik Birodalom kormánya ezeket az öt évre meghosszabbítható váltókat szavatolta, és a Központi Bank pedig hivatalosan kötelezettséget vállalt a viszontleszámítolásra. A történelmi tények tanúsága szerint ezek a módszerek, figyelemmel Németország válságos gazdasági helyzetére, kétségtelenül helyesek voltak.
Hasonlóság 1929-es és a 2008-as pénzügyi és gazdasági világválság között
Szembetűnő a hasonlóság aközött, ahogyan a nemzetközi pénzkartell és a pénzvilág legfelső irányítói menedzselték, illetve menedzselik az immáron világgazdasági válsággá szélesedett pénzügyi válságot. 1929-ben a Németországban és Ausztriában elindult folyamatokat Montagu Normann, az Angol Bank akkori elnöke, és az Egyesült Államok magántulajdonban lévő központi bankjának, a FED-nek az akkor kormányzója, George Harrison, irányította. Ők döntöttek úgy, hogy Németországot hitelembargóval sújtják. Ebben az időpontban még egy viszonylag kisebb összegű átütemezésű hitel is meg tudta volna akadályozni, hogy a német fizetési és pénzügyi válság általános gazdasági válsággá mélyüljön.
Átütemezési hitel nyújtása helyett tőkekimenekítés indult be Németországban. Normann és Harrison nyomására Luther, a német Központi Bank új elnöke, nem tett semmit a pánikszerű tőkekivonás megakadályozására. Ezért a pénzügyi összeomlást sem tudta feltartóztatni. Miután csődbe ment a Kreditanstalt Bécsben, fizetésképtelenné vált a Danat Bank is Németországban. Dominó-hatás következtében a Dresdner Bank is elveszítette betétállományának 10%-át, majd a Bankers Trust is megtagadta a hitelnyújtást a Deutsche Banknak. Harrison követelte, hogy Luther szigorú hitelmegszorítást hajtson végre, és így Németország tőkepiacán ne lehessen hitelhez jutni. Azt állította, – nyilvánvalóan megtévesztésből – hogy ez az egyetlen mód a külföldi tőke Németországból való menekülésének a leállítására. Harrison ezzel az intézkedésével érte el azt, hogy a német bankrendszer és a német termelőgazdaság a lehető legmélyebb depresszióba süllyedjen. Montagu Normann támogatta Harrisont, és meg tudták nyerni a francia Központi Bank támogatását is.
Közösen Németországot tették felelőssé a gazdasági válságért. Heinrich Brüning kancellár kétségbeesett kísérletet tett, hogy rávegye Luthert: szerezzen be más központi bankoktól rövidlejáratú stabilizációs hiteleket, és ezáltal akadályozza meg a bankok összeomlását. Hans Luther, a nemzetközi pénzkartell bizalmi embere, azonban nem tett eleget Brüning kérésének. Amikor végül mégiscsak késznek mutatkozott, hogy Normanntól hitelt kérjen, az szó szerint becsapta az orra előtt az ajtót.
1930. márciusában, amikor az angol-amerikai bankok megtagadták a hiteleket Németországtól, Hjalmar Schacht, a Reichsbank akkori elnöke, váratlanul benyújtotta lemondását. Lépését azzal indokolta, hogy a svéd Ivar Krueger késznek bizonyult áthidaló hitelt nyújtani a berlini kormánynak 500 millió márka értékben. Krueger már korábban is kisegített olyan országokat, amelyektől a londoni és a Wall Street-i bankok megtagadták a hiteleket. Schacht, a Német Birodalmi Bank elnökeként ezt a hitelt elutasította, és ehelyett lemondott. Még megjegyezzük, hogy Kruegert néhány hónappal később holtan találták egy párizsi hotelszobában. A rendőri nyomozás öngyilkosságot állapított meg, de később svéd detektívek bebizonyították, hogy Kruegert meggyilkolták. Krueger halálával szertefoszlott a remény, hogy enyhülhet a hitelembargóval sújtott Németország pénzügyi helyzete.
Schacht lemondása ellenére minden idejét annak szentelte, hogy pénzügyi támogatást szerezzen Hitlernek, akit londoni és New York-i főnökei Németország diktátorának szemeltek ki. Biztosak voltak abban, hogy Hitler Németország pénzügyi válságát az ő érdekeiknek megfelelően fogja megoldani.
Összegezzük a produktív hitelteremtés lényegét
Lautenbach elsőként azt javasolta, hogy ki kell dolgozni nagy infrastruktúraprogramok konkrét terveit, és csak, ha ezek már elkészültek, akkor kell biztosítani a finanszírozást a kivitelezésükhöz. A finanszírozás formája pedig a kormány által kibocsátott kereskedelmi váltók, amelyeket bevált a központi bank, illetve a kormány garanciája révén a többi kereskedelmi bank is elfogad. A bankoknak rövid és hosszú lejáratú hiteleket kell biztosítani azoknak a vállalatoknak, amelyek részt vesznek az infrastruktúrafejlesztő és termelésbővítő programokban. A vállalatok egymás között ilyen leszámítolható és állam által garantált kereskedelmi váltókkal fizetnek egymásnak, és csak a munkabéreket kell készpénzben kifizetniük. Költségeik csekkek, váltók formájában jelentkeznek, ily módon tényleges pénzhitelt csak viszonylag kis mértékben kellene igénybe venniük.
Lautenbach tehát az állam tudatos és átgondolt beavatkozását tartotta szükségesnek a gazdasági visszaesés leküzdésére. Példaként arra hivatkozott, ahogyan Japán kilábalt az 1923-mas nagy földrengés okozta válságból. Ez a nagy erejű földrengés szinte egész Tokiót romhalmazzá változtatta, és senki sem tudta, hogy honnan vegyék a világváros újjáépítéséhez szükséges hatalmas összeget. A japán kormány korlátlan mennyiségben bocsátott ki hitelt Tokió újjáépítésére. Mindez ugrásszerűen megnövelte a termelékenységet és az életszínvonalat, mert példa nélkül állóan kedvező hatást tett az egész japán nemzetgazdaságra.
Lautenbach Németországra alkalmazta a japán példát. Eszerint a vállalkozó, aki részt vesz az állam által kezdeményezett projektekben, elindíthat olyan beruházásokat, amelyek teljesen újak, vagy kijavíthat olyan ipari berendezéseket, amelyekhez a gazdasági visszaesés miatt nem rendelkezik megfelelő pénzeszközökkel. Mivel a projektek megkezdésekor kibocsátott kereskedelmi váltók leszámítolhatók, így 12-15 hónap után át kell alakítani őket közép vagy hosszúlejáratú államkötvényekké, amelyeknek a fedezetét viszont a növekvő nemzeti jövedelem biztosítja. Hitelbe ilyen formán csak olyan gazdasági projekt részesülhet, amelynek a kivitelezése fontos szükségletet elégíti ki, vagy pedig növeli a gazdaság termelékenységét és versenyképességét. Ily módon valóságos értéket hordozó reálgazdasági fellendülés következik be, amely fedezi a kibocsátott hitel-és pénzforgalom növekedését. Ez pedig nem okoz inflációt, mert az állam és a bankrendszer csak annyi hitelt bocsát ki, amennyi az értéktermelő reálgazdaság növeléséhez szükséges. Ténylegesen a nemzetgazdaság és az egész társadalom feltőkésítésére kerül sor.
Heinrich Brüning kancellár ismerte ezeket az elgondolásokat, de nem vállalta fel a velük való kísérletezést. Heinrich Dräger, mint már említettük, azonban számos memorandumot készített, amelyek végül is arra késztették Kurt von Schleicher kancellárt és helyettesét, Franz von Papent, hogy felvállalják a gyakorlatba való átültetésüket. Heinrich Dräger, a fentebb már hivatkozott könyvében részletesen foglalkozott az inflációtól való félelemmel, amely 1923-ban a márka teljes elértéktelenedéséhez vezetett. Ebben az időben a Reichsbank annyi pénzt nyomot, amennyire szükség volt a jóvátételi kötelezettségek teljesítéséhez. Az így kibocsátott pénz mennyisége lényegesen meghaladta a német nemzetgazdaság teljesítőképességét, amely nem tudott annyi terméket és szolgáltatást előállítani, amennyi fedezte volna a forgalomba hozott pénzt. Ennek lett a következménye az a hiperinfláció, hogy fél kiló kenyérérét egy trillió birodalmi márkát kellett fizetni. Ez az abszurditás arra kényszerítette Németország lakóit, hogy ne használják többé a pénzt közvetítő közegként, mert gyakran egy kiló kenyérért egy egész targonca pénzt kellett hordozniuk.
Dräger azonban bebizonyította, hogy nem kell rettegni az inflációtól. Ha csupán értékelőállító, fizikai termékeket és szolgáltatásokat nyújtó tevékenységre bocsát ki az állam hitelt, akkor az nem okoz inflációt. Az így kibocsátott hitelt csak új és hosszúlejáratú értékelőállító termelésre lehet fordítani, és akkor az értékhordozó javak előállításához és a tőke növekedéséhez vezet. Dräger azt is javasolta, hogy ezeknek a hiteleknek kamatmenteseknek kell lenniük, mivel ezek a nagy-összegű és hosszú-távú projektek csak nagyon lassan amortizálódnak, éppen ezért nem szabad kamatot felszámolni utánuk. (Az amortizálódás az állóeszközök, gépek, épületek fokozatos elhasználódását és értékcsökkenését, illetve azok megtérülését jelenti.)
Dräger konkrétan azt ajánlotta 1932-ben, hogy két milliárd birodalmi márkát bocsássanak ki közfinanszírozású infrastruktúrafejlesztő programokra. Ha a siker bebizonyosodik, akkor a német társadalom ezt a megoldást el fogja fogadni. 1933-ban már 5 milliárd birodalmi márkát lehetett ily módon forgalomba hozni. 1933 és 1939 között pedig összesen 30 milliárd márkát. Azt is kiszámolta, hogy kétmilliárd márkányi közhitellel 500 ezer új munkahelyet lehet teremteni. Sokkal több ember jut munkához azonban a másodlagos hatások nyomán. A munkához jutottak kereslete és vásárlóereje serkenti a többi iparágat és szolgáltató szektort is. Ily módon 500 ezer új munkahely mintegy kétmilliónyi munkanélkülit juttatna munkához.
Dräger konkrétan erőművek építését, a nagyobb városok, s a közlekedés modernizálását ajánlotta. Dräger azt is hozzátette, hogy vagy erre bocsát ki az állam hiteleket, vagy pedig annyira tovább mélyül a gazdasági válság, hogy aztán már munkanélküli segély fizetésére kényszerül hiteleket kibocsátani, vagyis a fogyasztást kell finanszíroznia az értéktermelő reálgazdaság bővítése és az infrastruktúra-fejlesztés helyett. Lautenbach Drägerre is támaszkodva hangsúlyozta, hogy az ilyen fajta állami beavatkozás a közjót szolgálja, ha az állam az értékelőállító termelőgazdaságba fektet be, akkor valódi értékek jönnek létre, és ezek megakadályozzák, hogy a hiteleknek inflációs hatásuk legyen. Ha egy depresszióba jutott nemzetgazdaság ki akar kerülni a válságból, a legfontosabb a munkahelyteremtés és a munkanélküliség felszámolása. A leghatékonyabb munkahelyteremtés pedig a termelőgazdaság és az infrastruktúra bővítése. Ezek nyomán nő az állam adóbevétele, amely jövedelem meghaladja azt az összeget, amelyet az állam a gazdaság bővítésére hitelként fordított.
Az emberben, mint munkaerőben meglévő alkotóerő több értéket hoz létre, mint amennyit felhasznál, amikor ezt az értéket létrehozza. Ezért a leggazdaságosabb és legeredményesebb megoldás a gazdasági válság leküzdésére a munkahelyteremtés és az emberekbe történő beruházás. A nemzetközi pénzvilág, amely kifejlesztette a magánpénzrendszert, és a saját privát monopóliumává tette a kamatmechanizmussal működtetett hitelpénz kibocsátását, természetesen közbelépett. Amikor Dr. Wagemann 1931 végén kezdeményezte, hogy a bankok bocsássanak ki termelő és infrastruktúrafejlesztő programokra hárommilliárd márkát, ez valóságos hisztériát váltott ki. A Chase National New York-i bank akkori berlini képviselője azt közölte, hogy egy ilyen lépés azt jelezné az Egyesült Államok számára, hogy beindult Németországban egy új papírpénz-infláció, amely az 1923-hoz hasonló következményekkel járhat. A korlátlan papírpénz kibocsátás következtében a Reichsbank elveszítheti minden hitelét.
Mint említettük, a megfélemlített Brüning kancellár nem merte felvállalni Wagemann javaslatát. Ezt követően valóban elsöprő erejűvé vált a gazdasági válság. Amikor aztán összeomlott a bécsi Kreditanstalt és Danat Bank, akkor végül még Brüning is úgy döntött, hogy nagyméretű közmunka programokra előteremt egymilliárd márkát. Ő azonban ehhez a pénzhez hitelfelvétel révén akart hozzájutni. Vagyis nem vállalta fel, hogy munkalapú-hitelt nyújtson a megbénult német gazdaságnak. A német jóvátételi megállapodások azonban megtiltották, hogy a központi bank közvetlenül nyújthasson hitelt. Ezért valójában semmi sem történt, mert a külföldi országok nem voltak hajlandók erre a célra hiteleket nyújtani. Sok idő ment veszendőbe a munkanélküliség pedig lavinaszerűen növekedett.
Amikor végül Kurt von Schleicher kancellár 1932. decemberében mégiscsak elszánta magát, már késő volt. Schleicher tábornok keresztény értelmiségi családból származott. 1918-ban Groener tábornokkal, az akkori főparancsnokkal, együtt részt vett annak a megállapodásának a megkötésében, amelyet a szociáldemokrata birodalmi elnök Friedrich Ebert és a hadsereg vezetői kötöttek egymással. Ez a megállapodás megmentette a csak éppen megszületett Német Köztársaságot a polgárháborútól. Von Schleicher ezután fontos szerepet játszott abban is, hogy szövetség jött létre a hadsereg és a munkásszervezetek között. Kísérletet tett egy olyan politikai tömörülés létrehozására, amely a mérsékelt jobboldal, a szakszervezetek és a szociáldemokraták koalíciója lett volna.
Amikor 1932 decemberében kancellár lett, már megállapodott számos politikai erő együttműködésében. Kormánya gazdasági programjának ismertetésekor azt mondta, hogy az se nem kapitalista, se nem szocialista. A Szociáldemokrata Párt baloldala azonban megtagadta az együttműködést Schleicherrel. Ilyen előzmények után került sor a már említett találkozóra 1933. január 4-én von Papen és Hitler között, Schröder bankár kölni otthonában, ahol megszületett a döntés Hitler hatalomra juttatásában.
Mai szemmel meggyőzőnek tűnik, hogy ha Schleichernek lett volna hat hónapnyi ideje, és valóban befektetett volna állami kibocsátású hiteleket termelő és infrastruktúrafejlesztő programokba, akkor változtatni tudott volna azokon a feltételeken, amelyek a nemzetiszocialistákat hatalomra segítették. Ma már ismertek azok a tények, hogy az angolszász pénzügyi körök - Schacht közreműködésével - jelentős mennyiségű pénzhez juttatták a náci pártot. Elsősorban Mantagu Normann, a Bank of England elnöke, továbbá J. P. Morgan New York-i bankár, valamint Harryman, amerikai üzletember játszottak közvetlen szerepet abban, hogy Hitler kancellár lehetett.
Mindezt azért célszerű felidézni, mert ma ismét gazdasági válság sújtja a világot, amelyet az Amerikából induló pénzügyi válság robbantott ki. Ha a gazdasági világválságot csak devizaalapú kölcsönpénzzel, amelyért súlyos kamatokat kell fizetni, akarjuk megoldani, akkor ez a válság még tovább mélyül, és rendkívül hosszú ideig tart majd.
Folytatjuk
|
Független Újságírók Szövetsége
További írások
