1940-es évek elején előrébb tartottak a rovás műveltség terén: 1941/42-es tanévtől kötelező volt a rovásoktatás az elemi iskolában. Van hova visszatérni...

A játék a művészetek rokona. A játéknak is vannak ősinek mondható megnyilatkozásai és vannak a műveltség magas fokán álló játékok. Az ősi "természeti" népek és a gyermekek lelkivilága igen közel áll egymáshoz. Az egyén a maga fejlődése során bizonyos mértékig megismétli az emberiség sok ezer éves útját. A gyermek játéka az emberi lélek mélységéből fakad, az ősi ösztönök természetes megnyilvánulása. 

Textíliáink jelentős részét növényi rostokból állítják elő, Belső-Ázsia lovas népei azonban már a Krisztus előtti első évezredben felfedezték, hogy az állati eredetű rostok is alkalmasak ruháik alapanyagának. A technika, amelyet a kezdettől fogva használtak ugyanolyan ősi, mint a szövés vagy a fonás és az így kapott anyag - a nemez - kellemesen puha, bolyhos, levegő-áteresztő és védelmet nyújt a szélsőséges éghajlat ellen.

Amikor a neveket vizsgáljuk, például az Árpád nevet, akkor egyúttal sajátos tömörítésnek vagyunk tanúi. Mégpedig olyannak, ami a név viselőjét kívánja tömören, de mégis pontosan bemutatni. Tehát eredetileg minden névnek ezért van külön jelentése. 

III. András történetét II. András királlyal kell kezdeni, hiszen ő volt III. András királyunk nagyapja. Amikor III. Andrásról kezd a krónikás beszélni, akkor rögtön azután, hogy elmondják mikor koronázták meg, arról kezdenek el mesélni, hogy mi a származásának története. III. András királyunkat 1290 nyarán koronázták meg, IV. László király halála utáni 18. napon.

Az itt látható Jel-Kép-ek meg-Határ-ozó szerephez jutottak a Gond-olkodó emberiség történelmében. Nem is sejt-jük, hogy ezeknek a látszólag különálló Jel-Kép-eknek egy közös alapjuk van, a középen látható Mag-szem-ekből összeállt NaP-Jel-Kép, NaP-rozetta, amely a Mag(y)ar díszítés alapformája! 

A világ ősemlékezete őriz egy mítoszt, mely szerint az emberi lelkek, és persze az összetartozó lelkek, vagyis a nemzetek is, a csillagok világából érkeztek a Földre. Mindegyik népnek van egy csillaga, vagy csillagzata, amelyik az égi őshazát jelenti.

Mindenekelőtt le kell szögezni azt, hogy ebben az írásban a magyarság kérdéskörét elsődlegesen nem metafizikai szempontból közelítem meg, hanem a mítoszi–regősi és a gestai–történeti szintek között fogok „csúszkálni”. Mert például, fontos tudni azt a metafizikai „igazságot”, hogy a magyarság fogalmat, mint tudattárgyat és tudatállapotot, éppen és aktuálisan most teremtem.

A népmese igazságértéke és valódi jelentősége megértéséhez alaptermészetével kell tisztába jönnünk. A mesét ma többnyire a képzelet termékének tartják. Eszerint a mese valóság-értékének felbecslésekor a képzelet és a valóság viszonyát kell értékelnünk. A mai világban pedig a képzelet és a valóság szinte ellentétet alkot: a valóság attól valóság, hogy, úgymond, nem áll lényegi kapcsolatban a képzelettel.

Őseink fára vésett naptárt használtak, de ismerünk varrottas naptárakat is. Az első magyar nyelvű nyomtatott kalendárium az 1500-as években jelent meg.

A legtöbb szemlélő számára a népi motívumok indák, levelek, virágok kacskaringózása. Jó esetben elidőzünk egy-egy gazdagon hímzett, faragott kézi alkotás előtt, megcsodáljuk és odébbállunk. Rosszabb esetben szemet sem vetünk csodálatosan mintázott, ősiségünket szimbolizáló és mindemellett komoly üzeneteket magukban hordozó tárgyainkra. Bizony sokan nem is sejtjük, miféle ősi titkok, üzenetek rejtőznek a motívumokban.

Megköszönhetjük Török Sándornak, hogy annak idején megírta a Hahó, Öcsi! című film alapjául szolgáló regényét, mert bármily meglepő, de ebben a műben olyan titkos kulcsokat helyezett el, amire bármely magyarul gondolkodó ember rácsodálkozhat.

A XIX. század századik Szilvesztere szegény, csendes legény. Nem valami büszke arra, hogy ő adja át a végtelen idők vándorbotját a huszadik századnak. A magyar szilveszter nem is igen dicsekedhet. Jól lemaradt a vén Európa – és különösen a fiatal Nyugat versenyfutásában. Pedig az elviharzott XIX. század közepén még méltán táncolt Európa homlokán véres dicsőségében a magyar.

Tanulmányaimban számtalanszor kitértem arra, hogy népünk rokonításakor a nyelvi és műveltségi elemeken túlmenően első sorban a lelki rokonságot kell keresnünk. Ha ezt megtaláljuk, biztos talajon állva megtaláljuk a rokonság egyéb kellékeit is.

Nagyanyáink a mosakodáshoz és mosáshoz egyaránt háziszappant használtak. A szappanfőzés nagy múltú foglalkozás, régebben legtöbb helyen háziiparnak számított, de nagyobb városokban céhek is kialakultak. A kecskeméti szappanos céhben például a 17–18. században 20–30 mesterember dolgozott.

A székely emberek éberen figyelték egyrészt a körülöttük lévő állatok, növények viselkedését, a nap, a hold, a csillagok járását, a természeti jelenségeket, másrészt az előbbiekkel összefüggésben a naptári év napjainak időváltozásait. Így alakult ki az időjóslás helyi tudománya, mely életüket és munkájukat alakította, igazította a műszeres meteorológiai előrejelzések hiányában. Ezek az ismeretek apáról fiúra származtak, és tömör, szentencia-ízű mondatokba csíszolódva ma is ismertek.

Ahány ház, annyi szokás, ahány tájegység, annyi karácsonyi hagyomány. Palócország falvaiban a régi időkben szigorúan betartották az ünnep tradícióit.

A volt faluban minden esztendőben karácsony éjfélén Krisztus újra megszületett. „Meghallották a hírt az erdőben a vadak! A fák az erdőben egymásnak hajladoztak, köszöngettek, még ami görbe fa volt az erdőben, az is kinyújtotta a derekát, mert megszületett a Kisjézus… Hogy a csillagok milyen szépek voltak!"