Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@fusz.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Konzili Edit

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila
polonkaiattila@fusz.hu

ELNÖKSÉG:
fuszelnokseg@gmail.com

Navigáció

Rovatvezetők

Rovatvezetők:

Frigyesy Ágnes 
  Erdély
Albert Barbara
  sport
Gyöngyösi Zsuzsanna
  Délvidék, életmód, lapszél
Lengyel János
Szemere Judit

  Kárpátalja
Dr. Virág Ildikó
  egészség

Kapcsolat:

   Elnök - Főszerkesztő:
elnok@fusz.hu
   Elnökség:
fuszelnokseg@gmail.com
   Weboldal működés:
polonkaiattila@fusz.hu

 

Működéssel kapcsolatos dokumentumok bejelentkezés után olvashatók

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Jelenlegi hely

Lábjegyzet egy oktatási törvényhez

   Megtörtént a baj, az elkerülhetetlen, mert úgy vélem, a legbizakodóbbak sem hitték igazán, hogy az utolsó pillanatban, valami csoda folytán megvilágosodik a rezsim vezetőjének elméje. Az Ukrajnában élő kisebbségek, a környező országok, és számos nemzetközi szervezet tiltakozása ellenére, Porosenkó aláírta az új ukrán oktatási törvényt, ami tulajdonképpen felszámolja a gazdasági csődben lévő, polgárháború által szétszaggatott országban élő több milliós kisebbség oktatási rendszereit. Úgy vélem, a jelenlegi ukrajnai politikai helyzetben, nem igazán tehetett mást, hiszen azzal a pozícióját veszélyeztette volna. Ne feledjük el, hogy a botrányos törvényt a Rada, egyhangúlag fogadta el! Tény, hogy vagyona gyarapodása közepette, egyre szűkül Porosenkó mozgástere. Természetesen ez semmit sem von le a történelmi felelőségéből, ami személyét terheli. 

   Talán naivnak tűnök, de a törvénnyel kapcsolatban, bennem több kérdés is felmerül, némelyik csupán költői, mert tisztában vagyok az okokkal, a háttérben meghúzódó piszkos kis számításokkal. Ép ésszel akkor sem lehet felfogni, Ukrajna miért élezi ki a helyzetet, mérgezi meg viszonyát, olyan országokkal, olyan nemzetekkel, akik eddig a szövetségesei, támogatói voltak? Megéri feláldozni az elvakult oroszellenesség oltárán a románok, magyarok, lengyelek, görögök és bolgárok támogatását és barátságát? Úgy látszik igen, pedig az Oroszországgal szembeni konfliktusban Ukrajna erősen vesztésre áll. Az EU már korábban is felemásan állt hozzá az ország csatlakozási ügyéhez, egy ideje Brüsszelben háttérbe szorult az ukrán kérdés, a Trump vezette amerikai vezetés pedig koránt sem tartja olyan fontosnak az ukránok támogatását, mint a megbukott Obama adminisztráció. Az mindenki számára világos, hogy a törvény főként, az elveszített területek dacára, továbbra is a jelentős orosz kisebbség ellen irányul, de vajon milyen vétkei lehetnek az ország összlakosságának elenyésző részét kitevő magyarságnak, akik inkább őslakosok a szülőföldjükön, mint a krími tatárok? Ha a magyarság ez idáig másodrangú állampolgár volt Ukrajnában, a botrányos törvény 7. cikkelye kimondja, immáron harmadrangúak lettünk. Ha már meghozták ezt az igazságtalan, antidemokratikus törvényt, miért nem vették bele azt a kitételt, amit Hennagyij Moszkál, Kárpátalja kormányzója és mások is felvetettek, miszerint az EU hivatalos nyelveire a korlátozás nem vonatkozik? Hiszen Ukrajna az Európai Unióba szeretne bejutni, vagy mégsem?

         Anno, amikor a szovjeturalom, az úgynevezett diktatúra idején, magyar tannyelvű iskolában tanulhattam, de nem csupán én, az 1980-as, hanem szüleim is az 1950-es években is, egyes tanárok azt hangoztatták, hogy magyarként bűnös nép tagjai vagyunk, örüljünk, hogy befogadtak minket a szovjetek nagy családjába. Félreértés ne essék, egyáltalán nem kívánom vissza a szovjetrendszert, de az tény, hogy a szovjet állampolgárság bizonyos jogokkal járt, nem utolsósorban, hogy az anyanyelvemen tanulhattam. Most, amikor az oligarchaizmus és a bizantinizmus sajátos elegyébe süllyedt Ukrajna Európába készül, de legalábbis rendszeresen tartja a markát az alamizsnáért, amennyiben az új oktatási törvénynek érvényt szereznek, a mostani magyar fiatalok, ezt már nem tehetik meg. Mondhatnám azt is, Európában sehol másutt nem fordul elő, hogy a már megszerzett jogokat visszaveszik, de sajnos ez nem igaz, gondoljunk csak éppen Romániára, vagy Szlovákiára. Ám Ukrajnában gyökeresen más a helyzet, amíg a két említett országban a magyarok, viszonylag jelentős politikai erőt képviselnek, itt a magyarság száma oly csekély, hogy egyes korábbi kormányok a létünkről is alig vettek tudomást, ellentétben a mostani rezsimmel. A boldog békeidők, amikor a két ukrajnai magyar érdekvédelmi szervezet, főként az egymással vívott iszapbirkózással volt elfoglalva.

       Amikor a múlt század 90-es éveiben a környező országokban, a magyar kisebbséget sorozatosan érték atrocitások, jogsértések, a kárpátaljai magyarság békében élhetett. Szegénységben, de békében, néhány esetet leszámítva, senkit sem ért bántódás, nemzeti vagy vallási hovatartozása miatt. Igaz, már akkor is felütötte fejét az elvakult nacionalizmus és a sovinizmus, de a kormányzat, a szovjet időkből megmaradt rutinnal élve, következetesen lecsapott. Aztán jött a 2004-es fordulat, amikor hatalomra került a Viktor Juscsenko és a Julija Timosenko vezette politikai tömörülés, és a nacionalizmus szelleme újra, és végérvényesen kiszabadult a palackból. Nem sokkal ezután, a Corvinus Egyetemen Ukrajna konferenciát tartottak, amin, többek között Kun Miklós ismert történész és a magyarországi ukránok vezetői is részt vettek. Visszatetszéssel figyeltem a győzelmi mámort, az indokolatlan örömöt, mintha Ukrajnában valóban győzött volna a demokrácia és nem azt történt, hogy az egyik klán kiütötte a hatalomból a másikat. Az egyik kárpátaljai újság budapesti tudósítójaként felvetettem a kérdést, a résztvevők mit gondolnak, az úgynevezett narancsos forradalom, milyen fordulatot hoz majd az ukrajnai magyarság életében? Érzékelik-e azt a veszélyt, amit a nacionalisták és a soviniszták hatalmi pozícióba kerülése jelent a számunkra? Egy semmitmondó választ kaptam, és azonnal elvették tőlem a szót. A közönség, a magyar közönség, pedig úgy nézett rám, mint egy fontoskodó ünneprontóra.

         Ma már merőben más a helyzet, a magyar közvélemény nagy része és a magyar kormányzat is felébredt, felébresztette a balhorog, amit Kijevtől kapott. Rádöbbent, hogy minden erőfeszítése, minden Ukrajna felé tett gesztusa hiába való volt. Budapesten elfelejtették az aranyigazságot, a politikában csak akkor adj, ha cserébe is kapsz valamit. A valóság az, hogy az ukrán hatalom, bár készségesen elfogad minden segélyt és támogatást, amit Magyarország ad, nem számol Budapesttel, nem tartja mérvadó politikai tényezőnek. Ismerve a korábbi magyar kormányok lagymatag külpolitikáját, az erélytelenséget, amit a határokon túli magyarság jogfosztásai idején mutattak, ezt méltán teheti. Nos, a kocka el van vetve, Kijev lépett, meghozta döntését, most Budapesten a sor, hogy megmutassa, a határozott nyilatkozatok nem csupán a közelgő választásoknak szólnak, mint azt egyes ukrán politikusok állítják. De Kárpátalja számít minden magyarra, éljen bárhol is a világon. Ott van például az Egyesült Államok törvényhozásának magyar csoportja, akik érdemben segíthetnek az ügy napirenden tartásával, korábban megtették, amikor a beregszászi főiskola léte került veszélybe. Sajnos ebben az esetben sem számíthatunk az EU-ra, sem a nemzetközi jogvédő szervezetekre. Attól a Nyugat-Európától, ahol a spanyol kormány jogtalanul betiltja a katalán népszavazást, ahol Párizs folyamatosan asszimilálja a breton, provanszál, baszk és egyéb kisebbségeket, milyen támogatást remélhet egy kicsiny nemzeti kisebbség, ami ráadásul magyar?

         Olvastam Orosz Ildikó egyik nyilatkozatát, miszerint a kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezetek nem adják fel a harcot, következő lépésben, az ukrán alkotmánybírósághoz fordulnak. Csak költői kérdésként teszem fel, vajon milyen döntést várhatunk egy olyan testülettől, amiben csupán ukránok foglalnak helyet? Milyen jogorvoslat remélhető, amikor a törvény puszta léte is alkotmánysértő és szembemegy számos, Ukrajna által vállalt nemzetközi illetve kétoldalú szerződéssel? Természetesen nem szabad feladni a küzdelmet. Ne feledjük, hogy a szovjet megszállást követően, Kárpátalján bezártak minden magyar intézményt, köztük az iskolákat is, de Sztálin halálát követően, a diktatúra lazulásával, a vidék magyarságának önerőből sikerült létrehozni egy anyanyelvi oktatási rendszert, ami mindmáig fennáll, működik! Azt sem szabad elfeledni, hogy akkor, a kommunisták vezette magyar kormányzat tudomást sem vett a létezésünkről, most viszont élvezhetjük az anyaország teljes támogatását. Nem utolsó sorban, a kárpátaljai magyar oktatási intézmények jelentős része a magyarországi adófizetők forintjainak köszönhetően működik.

         Ha a törvény átkerül a gyakorlatba, vajon mi következik? Mit rejt a forgatókönyv, Kijev, hogyan tervezi érvényesíteni a törvény betűit? Minden kisebbségi iskola egy tollvonással átvedlik ukrán tannyelvűvé? Mi lesz a tanárokkal, főként azokkal, akik nem bírják anyanyelvi szinten az ukránt? Honnét szereznek hirtelen kelő létszámú tanárt, akik megfelelnek a törvény állította elvárásoknak? Mi lesz a tanintézmények épületeivel? Bezárják, elkobozzák őket? A magán, egyházi, vagy alapítványi tulajdonban lévőknek mi lesz a sorsa? De főként mi lesz a sorsuk a jelenleg kisebbségi iskolákban tanuló diákok százezreinek?        

Lengyel János
FÚSZ

Rovatok: 
Kárpátalja
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1